Sötétben 

írta: Norka

II. fejezet

Eve szeme elkerekedett, és riadtan felpattant a székből. Átrohant a rendőrök okozta tömegen, és anyja hálójába rontott. Az utolsó reményfoszlányok bíztatták arra, hogy rántsa fel a vörös, szatén huzatba burkolt paplant. Nem volt ott. Lerogyott az ágyra és zokogni kezdett:

- Hogy történhetett, nem értem, ez nem lehet igaz, ilyen nem… istenem mi lesz most?!

Mr. Richardson lihegve megjelent az ajtóban:

- Ms. Taylor, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ön édesanyja..

- Már hogy ne jelentené azt?! Hiszen ön mondta, hogy készüljek fel a legrosszabbra!

- Tudom, hogy ezt mondtam, de szeretném biztosítani a felől, hogy mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy mi hamarabb előkerítsük Ms. Simont- ült le a százados a zaklatott tinédzser mellé, majd így folytatta, egy papír zsebkendőt nyújtva a lánynak- Kérem, nyugodjon meg, minden rendben lesz.

- Uram, nem vagyok nyugodt- szipogta Eve- mit keresnek maguk itt egyáltalán? Mert anyám, amint látja nincs itt, azt tudják, hogy hol a karja, de azt nem hogy ő hol van, akkor meg mire várnak, nyomozzanak, hiszen ez a hivatásuk, nem?!

- Egy ilyen eljárás nagyon bonyolult- kezdett bele Mr. Richardson- azért vagyunk itt, hogy egyáltalán megbizonyosodjunk róla, hogy az Ön édesanyjáé-e az említett végtag.

- Szóval, azt akarja mondani, hogy lehet, hogy életben van az anyám?-  Eve újra érezte  erejét testében.

- Valóban, Hölgyem, sajnos nincs afelől tudomásunk, hogy Ms. Simon hol tartózkodhat. Nem tudjuk kizárni az emberrablás, gyilkosság, esetleg öngyilkosság vádjait sem. A kollégáimmal azért vagyunk itt, hogy édesanyját megkeressük, illetve ugyebár Önt értesítsük. Valamint ujjlenyomatokat gyűjtsünk a kar azonosításához, hiszen Ms. Simon nem büntetett előéletű, nincs benne a nyilvántartásunkban.

- És, és, mikor tudják pontosan hogy anyámé- e a kar, mert ha az övé, nem élhet, ne-e-em lehhe-e-t, ho-ogy éljen, elvérzett vo-o-olna eny-enyi idő alatt…- jelentek meg újra Eve hamvas arcbőrén a könnycseppek.

- Biztosíthatom, hogy az eljárás már megkezdődött, az eredményre pár órán belül fény derül, minden körülményt figyelembe véve, meggyorsítottuk a folyamatot.

- Uram, én nem tudom mi tévő legyek, itt vagyok, egyedül, senkim nincsen, még nem vagyok nagykorú sem.

- Az édesapja, talán elhunyt?- kérdezte csodálkozva a százados.

- Nem, dehogyis- válaszolt kissé könnyelműen a lány- elhagyott minket, mielőtt megszülettem volna.

- Értem, Nem kívánja felhívni a barátait, esetleg tanárát?

Eve nem mondott semmit, csak némán megrázta barna, hullámos fürtjeit.

- Nem tudom, mi minden esetre kihelyezünk, egy rendőrt az éjszakára, ha Ms. Simon nem    

kerülne, addig elő.

- Köszönöm, az jó lenne - majd egyre nyugodtabban folytatta- de, tudja, anyának nem voltak ellenségei, és mégis, ha nem az övé a kar, akkor mit kereshetett ott az igazolványa?

- Nos, ezekre a kérdésekre próbáljuk megkeresni a választ. Ami igazán megnehezíti a dolgunkat, hogy még nem telt el 48 óra az eltűnése óta, ha jól tudom tegnap délután még látták a szomszédok munkába menni. Ön, mikor találkozott vele utoljára?

A lány megpróbálta minden emlékét a legeslegjobb tudása szerint előkotorászni az emlékezetéből:

-  Igen, én is akkor, elindult dolgozni, éjszakás volt, olyan hajnali 5 órára haza kellett volna érnie, a közeli szerkesztőségben dolgozott, van, hogy hirtelen rájuk sóznak több ezer oldalas dokumentumokat, amiken, napokon keresztül tart míg átrágják magukat. Mostanában nem sokat láttam. Szóval, ma reggel elindultam a suliba, nem is néztem be hozzá, nem szerette, ha felkeltik. Délután is az egyik barátomhoz mentünk, nem ide. Lehet, hogy reggel sem volt itthon, vagy talán nem is jött haza?

- Valószínű, igen. - válaszolta Mr. Richardson.

- Istenem, mekkora egy barom vagyok! Ha reggel benézek, és nem találom, rögtön értesítettem volna magukat, és akkor könnyebb lett volna cselekedni, talán már együtt lehetnénk, de nem, mert én inkább még egy réteg szájfényt kentem magamra, nem lehetek ekkora …

- Ugyan, Ms. Taylor, ne hibáztassa magát, erről egyáltalán nem ön tehet. Hiszen Ön mondta, hogy az édesanyja kérte, hogy ne keltsék fel..

Mielőtt a százados folytathatta volna, megszólalt egy ismeretlen csörgés. A rendőrúr előkapta mobilját:

- Egy pillanat hölgyem ezt fel kell vennem, a laborból hívnak, sürgős!

- Persze, menjen csak, nem mozdulok- azzal Mr. Richardson kiviharzott a szobából magára hagyva Eve-t a nyakába zúduló problémáival, kérdéseivel és nyomorával.

Az ajtóból hallatszott még a százados bemutatkozása, de ez már egyáltalán nem érdekelte a lányt, töprengeni kezdett:

- Istenem, ugye nem veszed el tőlem, nem halhatott meg, neki még élnie kell, miért nincs itt velem? Biztos csak elhagyta az iratokat, vagy ellopták! Igen! Ez lesz az, ellopták, és a rabló kezében volt, amikor azt megölték. Minden megoldódna.

Szegény, még sohasem kívánta ennyire más halálát. Magára maradt. Az úr nagyon kedves volt vele, mindent elmagyarázott neki, de ez mégsem pótolhatta anyja biztonságot jelentő ölelését. Hangos, kemény léptek zaja zökkentette ki gondolatmenetéből:

- Elnézést hölgyem.

- Megvannak? Megvannak az eredmények?- pattant fel izgatottan, reménykedve Eve.

- Nem, Ms. Taylor, még be sem küldtük az ujjlenyomatokat, egy másik ügy miatt kerestek.

- Az hogy lehet, hogy még be sem küldték? Minél hamarabb azonosítják, annál hamarabb elkezdhetik keresni anyámat.

- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Addig, míg nem nyilvánítható eltűntnek, tehetetlenek vagyunk. Ha pedig az derülne ki, hogy a kar Ms. Simoné akkor sajnos egy holttestet kell kutatnunk. Lassan besötétedett, a nap utolsó, a hatodikra beszűrődő sugarai simogatták a lány arcát.

Egy, a rendőrök közül, Mr. Richardsonhoz igyekezett:

- Százados úr, végeztünk.

- Köszönöm Thomas, induljunk!

Azzal Eve elindult a nappalin keresztül velük, hogy az ajtóhoz kísérje őket.

- Akkor, amint mondtam, Thomas itt marad önnel az éjszakára, még egyszer mondom, minden rendben ész, nyugodjon meg!- próbálta oldani a feszültséget a rendőrtiszt.

- Köszönök mindent uram, és mindenképp hívjon, ha valami van, mert-

De a lány nem tudta folytatni, hangos, éles kopogás szakította félbe. A bejárati ajtó felől érkezett. A jövevény nem várta meg, míg ajtót nyitnak neki, berontott a tömött  szobába.

Minden szem rá szegeződött. A levegő rezdülése is megállt. Egy nő volt az. Egy nő.